945. február 11-én utolsó felvonásához érkezett Budapest ostroma. Ezen a napon már csak egy egészen kis területre, a budai Várba és annak közvetlen környékére szorultak vissza a magyar főváros védői. Több mint negyvenezer – 23900 német (ebből 9600 sebesült) és 20000 magyar (ebből 2000 sebesült) – katonát zárt körül Budán a Vörös Hadsereg. A körülzárt katonák két lehetőség közül választhattak. Megadják magukat, vagy kitörnek. A feltétel nélküli megadás – a hadifogság – sem a magyar, sem a német katonák részére nem volt elfogadható alternatíva. A II. világháború során egyébként sem volt arra példa, hogy német védősereg letegye a fegyvert a Vörös Hadsereg előtt, ha választhatott a megadás vagy a kitörés között…
És választottak! A gyávaság helyett a hősies bátorságot, a megadás helyett a harcot, a gyáva rabszolgasors helyett a dicső halált. Ezt soha nem felejthetjük el. Kötelességünk emlékezni és emlékeztetni rá agymosott és közömbös honfitársainkat, valamint a méltatlan és ezerszer áruló Európát. Hol vannak a fényes, katonai pompával megtartott állami megemlékezések, a túlélők elbeszélései, a nemzet köszönetének és elismerésének kifejezései? Sehol! Sőt, emberileg és egzisztenciálisan is üldözik, börtönnel fenyegetik, sanyargatják és megnyomorítják azokat, akik emlékezni mernek és tudnak. Nincs a világon még egy olyan nemzet, mely ennyire félne a múltjától, és ennyi mindent elkövet, hogy átírja, meghamisítsa, letagadja azt. E nemzet „urai” szilárdan tartják magukat a Talleyrand-i formulához „Ha le akarsz igázni egy nemzetet, vedd el a történelmét!”
A Magyar Nemzeti Gárda azonban nem felejt, és nem hagyja magát. Ott voltunk, vagyunk és leszünk minden megemlékezésen. Számon tartjuk, és számon kérjük e „színes” rongyokba öltözött nemzeten és urain az önmagunk ellen elkövetett bűnöket. Nem tudunk, és nem is akarunk hallgatni tovább.
Borús, esős, estén gyülekeztünk a sokat megélt XII. kerületi Turul szobornál. Úgy látszik mára csak ez maradt a sok helyszínből ahol az események történtek. Budapesten ezen a napon csak az MNG emlékezett, emlékezhetett a Kitörés napjáról (szerény rendőri biztosítás mellett). Furcsa és különös
A Himnusz után Ináncsi József, az MNG országos vezetője köszöntötte az egybegyűlteket. Végh Attila nyugalmazott alezredes, részletesen vázolta a 66 évvel ezelőtti nap katonapolitikai és hadi történéseit. Utána vitéz Porubszky István (Potyka bácsi) beszélt az önfeláldozásról és hazaszeretetről. A Boldogasszony anyánk eléneklése után, Sipos János, fiatal költőnk szavalta el a Kitörés napjáról írt versét. Az eső megállás nélkül esett, de szó nélkül tűrte mindenki, még esernyőket sem láttam. A nemzetőrök, gárdisták és civilek rendíthetetlenül állták végig a megemlékezést az esőben. A Szózat és a Székely Himnusz után a koszorúk, virágok és mécsesek elhelyezése következett, természetesen katonai tiszteletadás mellett. Megtettük, amit megtehettünk ebben az ellenséges, magyartalan, emberi és politikai környezetben. Jó érzéssel és büszkén tértünk haza.