Alig három éve, hogy elment tőlünk mégis, aki egyszer beszélt vele – vagy csak hallotta, látta beszélni – nem felejtheti el. Nem, azt a soha meg nem alkuvó, egyenes, gerinces, kemény, mégis emberséges, érzékeny, magyar jellemet, ami az Övé volt. Valószínűleg ez is vitte sírba idő előtt. Pedig nagy szükségünk lenne rá. A gárdamozgalom alapító atyái közül Ő egyedül képviselte a valódi – politikától, érdekektől, egyéni ambícióktól független – szellemiséget. Ő és senki más. Ezt három év elteltével most már biztosan állíthatjuk. Életének utolsó hónapjaiban már kivívta „társai” rosszallását, akik mindent elkövettek, hogy ezt éreztessék is vele. Nem érdekelte, tette a dolgát, bár belülről kínozta és marta a tudat, hogy az „atyák” rossz felé viszik a mozgalmat. Bizony utólag beláthatjuk, igaza volt. Pedig Ő időben szólt, de szavai nem találtak meghallgatásra. Óriási felelősségük van azoknak, akik megbélyegezték, kigúnyolták és mellőzték. Pedig minden úgy lett, ahogy megjósolta. A szakadások, a felmorzsolódás, az eljelentéktelenedés stb. A bőrünkön érezhetjük. Olyannyira, hogy az emberben felmerülhet, hogy talán nem véletlen a gárdamozgalom sorsának ilyetén való alakulása. Noha kellő rálátásunk nincs mindig a dolgok állására, biztosra vesszük, más lenne, ha élne még. De meg kell békélnünk a sors rendelésében, és bízunk benne, hogy a mozgalom iránti aggódó szeretete, hite, ereje, és akarata, a „túlsó oldalról” is vezeti lépteinket és egyengeti sorsunkat.
Halálának harmadik évfordulójára emlékeztünk augusztus 4-én, szombaton az Óbudai temetőben. Némi keresgélés és kutakodás után sikerült a sírt megtalálni, mert a neve nem volt kiírva rá. Örömmel láttuk, hogy hívó szavunkat meghallották más gárdaszervezetek is, így a KHŐ és az ÚMG is. A sírok közötti keskeny részeken nem is tudtunk volna szabályos alakzatba állni, de ez itt és most talán nem is volt fontos. A bajtársak együtt álltak föl a sír köré és nem külön-külön csapatokban, talán örült, hogy így látott minket. Bár tanúja volt az első nagy szakadásnak, de ami utána jött arra talán még Ő sem gondolt.
Dobrova Éva a gárdamozgalom pártolója méltatta először, utána Potyka bácsi emlékezett az együtt töltött szép időkre, még azt a könnycsalogatóan szép imát is elmondta, amit együtt imádkoztak régen. Ináncsi József az MNG vezetője is személyes élményeiről beszélt, elmondta, hogy nagyon elfelejtettük Istvánt. Nemcsak a gárdamozgalom, de egykori „harcostársai” is. Pedig az MNG már halála évében a legmagasabb kitüntetését nevezte el róla, – dr. Szilárd István Emlékjelvény – amit az óta is évente oszt ki a legderekabb gárdistáknak. Az országos vezető kijelentette, hogy mostantól minden évben eljövünk ide emlékezni erre a nagyszerű emberre, aki élete utolsó éveit áldozta a gárdamozgalom felemelésére, jobbítására.