Immár negyedik éve emlékezünk a Bajtársiasság Napjára, az értelmetlen és kegyetlen rendőrterrorra, a – szó szerint – széttépett, gázba fullasztott, elhurcolt emberekre Budapesten, az Erzsébet téren. Erre a szomorú eseményre – (rossz) szokás szerint – két megemlékezés is lesz, pedig egy is elég lenne. A két gárdaszervezet (ÚMG, MNG) külön-külön emlékezik, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz. Lehet, hogy már nincs is? Nem, biztos, hogy nem. De a politika és az érdek – minden emberi és társadalmi kapcsolat megrontója – megint közbelépnek.
Július 4-én, csütörtökön az MNG tartotta megemlékezését 20–30 gárdistával, 30–40 szimpatizánssal. Jóllehet hétköznap és munkanap volt, de ez a létszám fájdalmasan kevés volt. Ilyen hamar felejtünk?
A megemlékezésen részt vett még a Kápát Haza Őrei és a vitéz Sebő Ödön század. Horka Sándor a KHŐ vezetője felszólalásában megemlékezett a kegyetlen oszlatásról, amiről bebizonyosodott, hogy teljesen jog- és törvényellenes volt. Egységre szólította fel a nemzeti ellenállás erőit a globalizmus és a liberalizmus ellen.
Potyka bácsi szokás szerint, széles gesztusokkal, papír nélkül, a szívéből beszélt. Példaként hozva saját életét, mellyel bizonyította elkötelezettségét magyarsága és nemzete iránt.
Utolsóként Ináncsi József az MNG országos vezetője következett. Felidézte az okokat mely a július 4-ei békés tiltakozáshoz vezetett és a könyörtelen rendőrterrorba torkollott. Felidézte azt is, hogy akkor, ott a bajban, egy szívvel, egy lélekkel, összekapaszkodva, bátran néztünk szembe a kegyetlen ellenséggel – igen, ellenséggel – most pedig egymástól messze, egymásra nem nézve, kezet nem nyújtva, külön-külön emlékezünk. Miért? Ki tudja?
Nos, július 6-án, délután 3 órakor, az ÚMG emlékezett ugyan ott, ugyan arról. Mintegy 120 ember sorakozott fel a mellény nélküli formaruhában és 60–80 szimpatizáns körülöttük. Pontosabban, mellények voltak, csak nem a gárdistákon, hanem előttük, lenn a földön. Ezt – még – nem tiltja a törvény. A közönség közül nagyon sokan az MNG-s megemlékezésen is kint voltak. Vajon ők hogy élik meg ezt?
Mészáros István az ÚMG főkapitánya hazaszeretetről, akaratról beszélt. Szintén kiemelte, hogy az alkalmazott erőszak törvénytelen és jogellenes volt. A július 4-én történtek pedig minden gárdistának soha nem múló történet marad az életében, valamint hozzátette: „Az egymásnak nyújtott kezek újból megtalálják egymást és összefonódnak és nem hagyjuk újból szétszakítani.” Érdekes.
Murányi Levente következet, aki beszélt Pongrácz Gergelyről, Jobbikról, gárdáról (mely a szíve csücske), Rákócziról („akinek zászlaján ugyan az állt, mint a gárdisták zászlaján”), és Bethlen Gáborról. Érdekes.
Utolsó szónokként Vona Gábor következett. Nem sokat beszélt, újat nem nagyon mondott. Megerősítette viszont, hogy szívügye a gárda, bár egységről már nem szólt. Gyakorlatilag önmagát ismételgette. Szomorú.
Ennyi volt a két megemlékezés. Kicsi, savanyú, de a miénk. Mindkét megemlékezésről ordítóan hiányzott valami. Ez a valami pedig a „másik” volt. Ezt mindkét oldalon érezni kellett, a régieknek is, de legalább azoknak, akik ott voltak, mikor az ég zengett. Nem tudjuk, hogy Mészáros István, hogy értelmezi az általa mondott (lásd fent) kijelentést, mikor szinte minden kapcsolatot megtiltott az MNG-vel. Ha annyira komolyan veszi saját magát, vajon miért lát ellenséget a bajtársaiban? Tettei miért állnak ellentétben kijelentésével, esetleg utasításra cselekszik, mint elődei? Miért van évek óta az ÚMG vezetők száján a folyamatos, és kategorikus NEM, bármilyen közeledési vagy egyeztetési szándékra? Érthetetlen.
Mint, ahogy érthetetlen Murányi Levente is, aki 2011 februárjában kijelentette, hogy az MNG nem is létezik, nincs és ha van is, akkor az ellenség szekértolója, szakadárok gyülekezete. Honnan és miért ez a feneketlen gyűlölet? Mikor a megemlékezésen beszélt a gárdáról, azt elfelejtette elmondani, hogy a 2009. júliusi, Szabadság téri ÚMG-s alakulás (ÚMG 1.0) után, 2010 májusában a törvénytelen üldöztetések miatt az ÚMG (1.0) – jobbikos (Vona Gábor) támogatással – alakult és lett MNG-vé. Ez az egység 2010. július 4-én letette az esküt az Erzsébet téren, és az eskü szövegének előmondója Vona Gábor volt. Tehát nem másik gárda alakult, hanem az ÚMG megszűnése miatt született meg az MNG vezetőstől, állományostól. A megalakulás után röviddel dicstelenül távozó MNG-s vezető, „kétszeresen” is megválasztott utódja pedig azóta is Ináncsi József. Nem beszélt arról sem, hogy a 2010 november-december környékén – egy bizonytalan bírósági döntés után – a létrejött és azóta is működő ÚMG 2.0 hogyan, milyen módon alakult. Ki, honnan szökött, ki hova állt át, kinek mit ígértek, mivel csábították és ki az, aki esküjéhez hűen maradt ahol volt. Mi lennénk a szakadárok, az esküszegők, mi, akik bármerről is fújt a szél, maradtunk, akik voltunk és vagyunk? Elgondolkodtató. Még egy kis pontosítás: a mi (MNG) zászlónkon áll Rákóczi jelmondata. Most akkor vagyunk, vagy nem? Zavaros.
Vona Gábor, aki ezeket szintén mind elfelejtette (bár ezt nem hiszem) már nem is beszélt egységről, nem fogadkozott és nem is ígérgetett. Emlékezett viszont azokra, akik ott és akkor egymást (őt magát is) szorítva, el nem engedve álltak ellen az agynélküli, emberségükből kivetkőzött biorobotoknak. Vajon érez-e felelősséget abban, hogy akik akkor egymást vigyázták, védték – képviselve magyarságot és emberséget – a barbár hatalom ellen, most szinte egymás ellen és egymással szemben állnak. Csak remélni tudom, hogy igen.