A Himnusz eléneklésével kezdtük hagyományos megemlékezésünket itt a temetőben. Az időpont sajnos elég kedvezőtlen volt, de ahogy Ináncsi József – az MNG országos vezetője – megnyitójában elmondta – ha csak egy vagy két ember is – mindig lesz itt valaki közülünk, aki emlékezik az áldozatokra és emlékeztet az áldozatukra. Mi nem politikai okokból vagy valamilyen megfelelési kényszerből jövünk el évről-évre ide, (és még nagyon sok helyre) hanem mert úgy is érezzük, hogy el kell jönnünk. Nem a terekre megyünk hangoskodni, pártoskodni, ígérgetni, hazudozni, hanem ide a porladó csontokhoz, a komor fejfákhoz. Mert itt és csak is itt érthetjük meg és köszönhetjük meg az áldozatot, a bátorságot és a hősiességet.
Drága öreg Potyka bácsi – pedig hajlott kora miatt már nehezen mozdul – mindig itt van velünk. Ő a megélt élet hitelességével beszél nekünk a múltról, a küzdelmekről. És beszél a máról is, melyet az ő korosztálya már nem nagyon ért (és valljuk be, időnként mi sem). Csak azt tudja és érzi, hogy valami nagy baj van, valami nagy tragédia közeleg. Erre a bajra pedig fel kellene készülnünk. De az embereket elvakítja, eltompítja az éppen regnáló kormányok felelős emberei (mindegy melyik oldal) által az orruk alá tologatott hazug, a Világbank az IMF meg az Európai Unió ajánlásával készült statisztikák, eredmények. Éppen csak mennybe nem mennek saját nagyszerűségüktől. Az emberek pedig kábulnak és bíznak. Kár, hogy nincs kiben, miben. Az, hogy egymásban, az egyszerű emberben legyen bizodalmuk, senkinek nem jut eszébe, pedig e bizalom nélkül mi lett volna ’56-ban, ahol egy hazug világ omlott össze, sajnos nem végleg. Vajon mit kell megint elszenvednünk, hogy ez a bizalom újra megjöjjön?
A Szózat és a Székely Himnusz eléneklése zárta emlékezésünket. Ezek után minden gárdista és megemlékező mécsest gyújtott, és a sírmezőn letette egy-egy fejfa mellé, főhajtással tisztelegve a megkínzott, kivégzett és a hősi halált halt magyar emberek emléke előtt. Messziről, a sűrű sötétben felvillanó sok kis fénypont emlékeztetett minket feladatunkra. Őrizni, és folyamatosan gyújtani azt a fényt mely – még ha kicsi is, de világit – jelzi, hogy a mindent elborító sötétségben is él még a magyar szív, lélek. Mely nem felejti elődei hősi áldozatát, küzdelmeit. Kicsi, de kiolthatatlan fénnyel jelzi a nagyvilágnak, voltunk, vagyunk, leszünk!
MNG. Sajtószolgálat