Pfúj! Talán ezzel a rövid, de kifejező szóval jellemezném az idei Attila Védvonal Emléktúrát. Aki ott volt, az tudja miről beszélek, aki nem, annak elmondom. A baj tulajdonképpen már péntek reggel kezdődött és tartott egészen szombat estig. Magyarul, esett az eső. Nem nagyon, nem erősen csak olyan lazán, permetezve, gyönyörűen előkészítve a talajt, az erdőt és mezőt a túrára. Szombat reggel a folyamatos esőben már az indulásnál bőrig áztunk, ez azért volt jó, mert tovább már nem kellett vigyázni rá, hogy ne legyünk vizesek. A vizes fűben csúszkálva, a mély, vízzel telt kátyúkat kerülgetve, az agyagos sárba ragadva időnként lépni sem tudtunk. Néhányszor a körülményekkel megalkudva inkább a bokáig érő vízbe léptünk bele, elkerülve a térdig érő vagy még mélyebb pontokat. Voltak helyek, hogy ki sem lehetett számolni, hogy hova lépjünk, így a szerencsére bíztuk magunkat. Nekem csak két térd alá érő gödröt sikerült kifogni, de láttam olyat, aki fenékig belesüllyedt egy gödörbe és úgy kellett kihúzni. Így az első pár kilométert után – azt hiszem – alul-fölül egyenletesen el volt ázva mindenki. Ez volt a viszonylag egyenes utakon. Az emelkedőkön és a lejtőkön pedig még ezeknél is nagyobb „élmények” vártak ránk. Fölfelé csúszkáltunk, botorkáltunk, időnként a mellső végtagjainkat is segítségül híva. Lefelé pedig siklottunk. Az ügyesebbek a két lábukon, talpukon a kevésbé szerencsések pedig a két lábukon (térdükön) és/vagy a fenekükön. Voltak olyanok is akik nem siklottak és csúsztak, hanem szabályosan bukfencezve értek a lejtő aljára. Nos, ezen talajgyakorlatok hozadéka az volt, hogy a táv felére – de a végére biztos – a résztvevők jó része úgy nézett ki, mint a dagonyából éppen hazatért vaddisznó. Úgy tudom, néhány olyan sérülés is történt, ami a túra feladásával végződött. Ezeket nem panaszként említem, csak azért, hogy aki nem volt ott, az tisztába legyen a fenti rövid, ám annál kifejezőbb szócska jelentésével.
Mégis, akik ott voltak nem háborogtak – túl hangosan – hanem fogukat összeszorítva újra és újra felálltak és mentek tovább. Nem tudom, hogy a majd’ 300 előregisztrált indulóból végül is hányan döntöttek az otthon maradás mellett és nem tudom, hogy – ilyen-olyan indokkal – kik adták föl idő előtt. Azt tudom, hogy akik ott voltak és a fent említett nehézségeket leküzdve mentek tovább, minden tiszteletet és elismerést megérdemelnek. Először is maguknak bizonyítottak, másodszor a köznek. Az egy dolog, hogy a közt ez nem nagyon szokta érdekelni, sőt kifejezetten nem törődik vele, de megnyugtató és jó érzés, hogy vannak közöttünk elszánt és kitartó emberek, akiket nem fordít vissza, nem tántorít el vállalt feladatuk teljesítésében a körülmények kedvezőtlen alakulása. Valószínűleg az ennél nagyobb dolgokban sem. Lehet, hogy nem is tudnak róla, de őket is a hármas jelszó vezérli, a hit, erő és az akarat társulva a kitartással és az (ön)fegyelemmel.
Néhány szó a szervezésről. A körülményekhez képest aránylag jó volt. Bár a szalagozással most is problémák voltak. Nem mindig voltak egyértelműek az irányváltás jelölő szalagozások. Voltak helyek ahol egy szalaggal volt jelölve az irányváltás, ráadásul nem is éppen jó helyen. Ilyenkor az ember a megérzéseire hagyatkozik, ami nem mindig jön be. Ezért rajtam kívül jó néhányunknak meg kellett kerülni egy villanypásztorral szegélyezett hatalmas legelőt. Ebben az időben a működő villanypásztor kifejezetten stimuláló hatású, mint ahogy azt néhányan megéreztük. Javasolnám, hogy az irányváltásokat – 10-20 méterenként – legalább két, de akár három szalaggal is lehetne jelölni, hogy egyértelmű legyen. Az ellenőrző pontokon látszott, hogy a szervezetek – lehetőségeikhez képest – megtettek minden tőlük telhetőt. Ezzel nem is volt gond.
A végén viszont… „A pontokon nagyon normális volt az ellátás és a hangulat. Amit nehezményezünk a beígért kitűző hiánya, illetve, hogy felvarrót csak az első 50 ember kapott. Szerintem vagy mindenki kapjon vagy senki. Kitűzőt úgy nem kaptunk, hogy bőven időben értünk be. Egy kérdés is megfogalmazódott bennem, mire költötték azt az 1500 Ft-os nevezési költséget, ha a pontőrök maguk biztosították az ellátást, a kitűző elmaradt, az oklevél szerintem az, ami tavalyról megmaradt, az egy tál étel pedig ugyan finom volt, de a negyedéig rakott műanyag tányér nem kerül 1500 Ft-ba. …kicsit csalódtam a HVIM-ben, mert eddig volt látszatja a nevezési díjnak.” (Részlet egy túrázó leveléből)
Kétségtelen, hogy egy ilyen túra megszervezése nem egyszerű dolog, és tény, hogy a körülmények sem alakultak jól, de ezekre a dolgokra érdemes lett volna odafigyelni. Az előző két évben nem voltak ilyen gondok. Végül is, ezeket nem lehet ráfogni az időjárásra.
Tény viszont az is, hogy a végén az ott lévőkkel beszélgetve senki sem említette, hogy jövőre – ezért, meg ezért – nem jön el, sőt néhányuk megjegyezte, hogy az eső és a terepviszonyok egy kicsit mozgalmassá, változatossá tette ezt az amúgy sem unalmas túrát. Ezzel magam is így voltam, bár a túra közben időnként felötlött bennem is, – pl. egy térdig érő vizesgödörből való kikászálódásom közepette – hogy tulajdonképpen mit is keresek én itt. De az vesse rám az első követ, akinek ez nem fordult meg a fejében egyszer sem.
Nem felejtettük el azt sem, hogy emlékezni és tisztelegni jöttünk eleink önfeláldozó hősiessége előtt. Elnézve a csaknem 50 km-es védvonal még maradékaiban is impozáns látványát, akaratlanul is belesajdul a szívünk. Ez a védvonal hónapokra akasztotta meg az ellenség addig diadalmas előrertörését. Ezt nagyrészt emberi erővel, két kezével, közösen, összefogva alkotta saját védelmére a nemzet. Vajon képes lenne erre ma is? Vagy az egyik fele ásná, míg a másik töltené fel a az árkot? Az egyik fele állítaná, míg a másik döntené a kerítést? Nemzet? Nép? Lakosság? Ki tudja?
A Magyar Nemzeti Gárda nemcsak képviseltette magát az indulók között (sajnos egyik bajtársunk egy csúnya esést követően kénytelen volt feladni a túrát), de pontőrként (Isaszeg, Katonasírok) és biztosítóként (Isasszeg, Kálvária-domb) is résztvett a túra szervezésében és lebonyolításában. A felsorolt helyeken szolgálatot teljesítő bajtársaknak köszönjük az egész napos helytállást – bizony, nekik sem volt könnyű.
Minden bajtársnak és résztvevőnek, aki elindult és végigment ezen a szinte mindent – fizikai- és idegi tartalékot – felőrlő emléktúrán, kívánunk további kitartást, erőt, egy szebb jövőbe vetett erős hitet és akaratot.