Május utolsó vasárnapján azokra emlékezünk, akik történelmünk során a legdrágábbat: életüket áldozták a haza védelmében. Az elmúlt 1100 esztendőben alig telt el úgy néhány évtized, hogy ne kellett volna magyar férfiak ezreinek búcsút mondaniuk családjaiknak és szeretteiknek, hogy fegyvert fogjanak az ország védelmében.
A hősi halottak előtti rendszeres intézményes tisztelgés igénye az első világháború alatt fogalmazódott meg először. A magyarság már a háború első éveiben addig soha nem látott emberáldozatot hozott, így sokan vélték úgy: az elesett százezrekre megkülönböztetett módon kell megemlékezni.
Így már másfél évvel az első világháború kitörése után felmerült a szervezett formában történő tisztelgés. Akkor, amikor egyre sűrűbben érkeztek haza a hősi halálról, eltűnésről szóló értesítések. Először 1915-ben báró Abele Ferenc vezérkari őrnagy tett javaslatot egy olyan törvény elfogadására, mely azt célozta, hogy minden község kőemléket állítva legyen köteles megörökíteni a világháborúban elesett hősök neveit. E kezdeményezéssel azonosult gróf Tisza István miniszterelnök, akinek törvény-előterjesztését a Képviselőház az 1917. évi VIII. törvénycikkben emelte törvényerőre, s tette kötelezővé a hősi emlékművek állítását. E törvény kimondja, hogy
“1. § Mindazok, akik a most dúló háborúban a hadrakelt sereg kötelékében híven teljesítették kötelességeiket, a nemzet osztatlan, hálás elismerésére váltak érdemesekké. Őrizze meg a késő utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékezetét, akik életükkel adóztak a veszélybenforgó haza védelmében.
2. § Minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökíti meg mindazoknak nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták fel.”
Már az első világháború alatt megkezdték a hősi emlékművek felállítását, amelyek – ha nem lettek lerombolva – még ma is láthatóak országszerte.
1924-ben egy újabb törvény (az 1924. évi XIV. törvénycikk) a nemzeti ünnepek közé sorolta a magyar hősökről való megemlékezést, mely május utolsó vasárnapját a Hősök Emlékünnepévé nyilvánította. Az 1925-től rendszeressé váló megemlékezéseken istentiszteletet celebráltak, imát mondtak, végezetül koszorú elhelyezésével tisztelegtek a hősök emléke előtt.
A második világháború hősi halottai és katonai áldozatainak emlékének megőrzését a belügyminiszter 1942. április 17- én, valamint a honvédelmi miniszter április 25-én kiadott rendelete szolgálta. Ebben elrendelték a nevek bevésését az első világháborús emlékművekbe. 1945. május 27-én még volt megemlékezés a Hősök napjáról, de már kisebb keretek között, s akkor már nem volt nemzeti ünnep. Később politikai és szimbolikus tartalma miatt tilalommal sújtották, eszmei üzenetét diszkreditálták, a szocialista Magyarországon e napot nem ünnepelték.
Csak az un. rendszerváltozást követően nyerhette vissza eredeti jelentését. A nemzet erkölcsi adósságát törlesztve a Magyar Köztársaság Országgyűlése elfogadta a 2001. évi LXIII. törvényt, melyben a magyar nemzet soha el nem múló hálája jeléül, a ma élő és a jövő nemzedékek okulására, a hősök dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját a Magyar Hősök Emlékünnepévé nyilvánította.
Hatodik alkalommal tisztelgünk itt, e kis emlékműnél eleink, hőseink dicsősége előtt. Mert eleink élete, küzdelme egyenlő volt a hősiességgel és dicsőséggel. Noha a Történelem Ura nem sok hadiszerencsét osztott nekünk, vereségeinkben győzelemmel felérő dicsőség és hősiesség volt. Ezt minden ellenségünk, még a legádázabb is elismerte. Legalább is míg a lovagiasság és az ellenség iránti tisztelet divatban volt e földön. Míg az ellenségben is tisztelni tudták a hőst és a bátrat, míg elismerték kiválóságát és helytállását. Míg az ellenségnek a legyőzésére és nem megalázására, elpusztítására törekedtek.
Megemlékezésünkön részt vett a Jobbik XV. kerületi szervezete, a HVIM, és a Betyársereg valamint a Nemzeti Érzelmű Motorosok. A Himnusz eléneklése után a Jobbik képviselője mondta el beszédét az emléknap eredetéről, majd bajtársunk idézte egy hajdani szemtanú – nem mellékesen az egyik legnagyobb magyar író – Jókai Mór írását a hős nemzetről. A HVIM képviseletében felszólaló a hősök példája nyomán, kitartásra és ellenállásra buzdított a gyarmatosító hatalom ellen. Közben kétszer hallhattuk Bagaméri László (NÉM) szuggesztív versmondását. A felszólalások végeztével megemlékeztünk egy mai hősről, Lipusz Zsoltról. Egy perces néma tiszteletadással adóztunk emlékének. A szervezetek elhelyezték a tisztelet és az emlékezés koszorúit, majd az egyéni emlékezők rakták le virágaikat az emlékmű talapzatára. A Szózat és a Székely himnusz zárta ünnepségünket.