Ahogy kiléptem a Vasedény bolt ajtaján, még nem sejtettem semmit. Mélyet lélegeztem a napfényes, már-már tavaszt idéző levegőből és épp tovább akartam indulni, amikor több oldalról erős karok ragadtak meg és durván a földre löktek, leszorítottak. Civil ruhás rendőrök voltak. Egyikük egy nylonból készült kesztyűt húzott a kezére és a ruházatom külső átvizsgálása után módszeresebb kutatást végzett, mind a zsebeimben, mind pedig abban a reklámszatyorban, amelyet a vásárláskor a boltban kaptam. A zsebeimből a szokásos dolgokon (pénztárca, iratok, kulcs) kívül nem került elő semmi, a szatyorból viszont diadalittasan húzott elő a „szerv” egy vadonatúj halpucoló kést, amelyet percekkel azelőtt vásároltam, majd így szólt:
– Ináncsi úr! Emberölési kísérlet alapos gyanúja miatt letartóztatom!
Ezután megbilincseltek, majd egy rendőrautóba tuszkoltak. Szélsebesen szállítottak végig a városon, sűrűn használva a szirénát is. Az előállítóban a szokásos procedúra, személyes tárgyak, cipőfűző, öv leadása, aztán több órás várakozás következett. Volt időm törni a fejem, hogy kit és mikor akartam megölni, de senki nem jutott eszembe. Aztán egyszer csak értem jöttek és nem sokára egy kihallgatáson találtam magam. A személyes adatok felvétele után a kihallgatást végző rendőr rögtön a tárgyra tért:
– Megértette, hogy milyen gyanú alapján tartóztattuk le?
– Igen, de nem…
– Ezt most nem kérdeztem. Mondja el nekem, legyen szíves, hogy mikor és miért határozta el, hogy kést vásárol? – kérdezte.
– Kb. 1 hete az egyik ismerősömtől két, méretes pontyot kaptam. Amikor pucoltam a halakat, rájöttem, hogy az otthoni kések egyike sem alkalmas erre a feladatra. Aztán ma, ahogy a Vasedény előtt…
– Várjon! Kitől kapta a pontyokat?
Megmondtam. Tárcsázott egy számot és utasítást adott az ellenőrzésre.
– Folytassa!
– Szóval, ahogy ma elmentem a Vasedény előtt, megláttam a kirakatban egy haltisztító kést, bementem és megvettem.
– És azután?
– Azután kiléptem a boltból és a kollégái letepertek.
– Nem ezt kérdeztem. Mi volt a célja vele?
– Hát… legközelebb ezzel akartam pucolni a halat.
– Honnan tudta, hogy legközelebb is kap halat?
– Ezt nem tudtam, de eszembe jutott, hogy esetleg én is vehetek egyszer és akkor majd jó lesz.
– Na, ne röhögtessen! Maga csak úgy megvett egy háromezer forintos kést, hogy azt sem tudta, mikor fogja legközelebb használni? Inkább mondja el az igazat! Magának is könnyebb lesz, nem is beszélve arról, hogy ha őszinte lesz, 6–8 évvel megúszhatja, ha jól viselkedik a börtönben.
– Miért kapnék én 6–8 évet? Mert vettem egy haltisztító kést?
– Nem azért, hanem mert le akarta szúrni a szomszéd utcában élő, köztiszteletben álló öregurat.
– Én? Kicsodát?
– Eisenberger Mózest.
– Nem is ismerem! Honnan veszik ezt a hülyeséget?
– Nézze! Régóta figyeljük magát. Ha e-mail-t ír, elolvassuk, ha telefonál, lehallgatjuk, ha beszél, kihallgatjuk. Ha nem csinál semmit, akkor meg csak egyszerűen megfigyeljük. Tudjuk, hogy szélsőséges, ezen kívül rasszista és antiszemita. Mózes bácsi meg a szomszéd utcában lakik. Kézenfekvő, hogy azért vásárolt kést, hogy leszúrja.
– Nem vagyok szélsőséges! Rasszista és antiszemita sem…
– Elég! Mondtam már, régóta figyeljük. Vagy talán azt is tagadja, hogy egyszer egy nyilvános rendezvényen a beszédében azt mondta, ne újabb holokauszt emlékközpont létrehozására költsön a kormány 6 milliárdot, hanem az egészségügyre, oktatásra, vagy gyermekétkeztetésre? Kár tagadni! Felvételeink vannak róla. Szóval maga antiszemita. Le akarta szúrni Mózes bácsit, vallja be!
– Eszemben sem volt. Mondtam már, hogy nem ismerem.
– Hazudik. Megmutattuk a képét Mózes bácsinak és felismerte magát.
– És? Mi az, hogy felismert?
– Elmondta, hogy 2-3 napja, amikor pászkát vett a Tesco-ban, maga furcsán, „szúrósan” nézett rá.
– Nem is járok Tesco-ba!
– Akkor lehet, hogy nem a Tesco-ban volt, mert Mózes bácsi már idős és szinte semmire nem emlékszik pontosan, de arra határozottan emlékszik, hogy maga „szúrós” szemmel, amolyan gyilkos tekintettel méregette. Aztán a pénztárnál a sorban mögé állt és ott is méregette.
– Én nem emlékszem, hogy bármilyen Mózes bácsit méregettem volna. Ha így lett volna, sem láthatott volna hátra.
– Az nem jelent semmit. Vannak nekünk erről titkosszolgálati információink is.
– Milyen információk? Miről?
– Azt nem mondhatom meg, mert titkosak.
– Akkor honnan tudjam, hogy egyáltalán igazak-e? Hogy tudok így védekezni?
– Na, látja, csak-csak eljutunk a végeredményhez. Be tudja bizonyítani, hogy nem azért vette a kést, hogy leszúrja Mózes bácsit?
– Most mondtam el, hogy…
– Értse már meg, nem az érdekel, mit mondott! Tudja bizonyítani, vagy nem?
– Hát… …nem.
– Na, akkor jobban jár, ha bevallja.
Mivel nem volt mit bevallanom, még hosszú ideig maradtam előzetes letartóztatásban. Többször kifaggattak, de nem tudtam érdemben újat nyilatkozni. Egyszer szembesítettek Mózes bácsival is, aki a meghallgatásakor még úgy nyilatkozott, hogy 165–170 centi magas vagyok, vékony, és majdnem derékig érő, szőke, raszta frizurám van, de ennek ellenére most gond nélkül felismert, hogy én vagyok a „szúrós szemű”.
Már csak a bírósági tárgyalásban bíztam. Addig is a rendőrfőkapitány, Blumenfeld dandártábornok (mint később megtudtam, Mózes bácsi testvérének a veje), szigorú őrizetet rendelt el számomra.
A bíró, dr. Balga (mint később megtudtam, Mózes bácsi unokahúgának férje) figyelmesen hallgatott. Amikor javasoltam, hogy hívjanak be tanúkat, akik bizonyítják, hogy a légynek sem tudok ártani, csak annyit mondott, hogy felesleges, hiszen magam vallottam be, hogy a két pontyot is kibeleztem. A tárgyalás nem volt túl hosszú, az ítélethirdetés előtt rövid szünet következett. A bíró az indokolásában kitért arra, hogy azért került sor az ítélet kiszabására, mert nem tudtam bizonyítani, hogy nem akartam leszúrni Eisenberger Mózest, míg a rendőrségtől kapott nyomozati anyag egyértelműen bizonyítja, hogy akár le is szúrhattam volna nap, mint nap, hiszen a szomszéd utcában lakott, és direkt ezért vettem egy olyan kést, ami alkalmas a szúrásra, és egyébként is szúrós szemmel méregettem. A rendőrség más, nem nyilvános, írott bizonyítékokat is a csatolt a döntés meghozatalához, de ezeket nem ismertette, mert titkosak.
Végül első fokon 4 évet kaptam, mert előre megfontolt szándék, felfegyverkezve, aljas indok, rasszista indíték, stb. Mellékbüntetésként további 2 évre eltiltottak a közügyek gyakorlásától, továbbá életem végéig nem használhatok sem vezetékes, sem PB gázt.
Az ügyvédem, dr. Igaz, enyhítésért, az ügyész, dr. Sémi (mint később megtudtam, Mózes bácsi unokaöccse), súlyosbításért fellebbezett, sőt, kérvényezte a halálbüntetés visszaállítását, valamint azt, hogy a másodfokú tárgyalás Nürnbergben legyen, de ezt később visszavonta.
A másodfok hozott némi változást. Kissé csodálkoztam, hogy a két bírósági ülnök Effraim Zuroff és Simon Wiesenthal két oldalról folyamatosan sugdos a bíró fülébe, de ebből még nem vontam le messzemenő következtetést. Nem tudom, mit súgtak, de a tény az, hogy a 4 évből 8 év lett.
Majdnem elfelejtettem: akitől a pontyokat kaptam, bűnrészesként megúszta 2 év felfüggesztettel.
Nekem valahogy nem sikerült a wellness-részlegbe kerülni, egy penészes cellába helyeztek el, három nap barnította fiatalemberrel, akik ártatlanul kerültek rács mögé valami üvegezés, öregnézés,… ja, megvan: öregezés miatt. Tudom, hogy ártatlanok voltak, mert már az első találkozásunkkor igen illedelmesen köszöntöttek:
– Szoszi, tesókám! Van egy spanglid? Dzsanázod a vakert?
Aki ilyen választékosan beszél, biztosan nem lehet bűnöző.
Végül mindössze 6 évet kellett lehúznom és egyszer csak nyílt a cella ajtaja és nem sokkal később a börtön kapuja is. Kiléptem a fénybe. Hunyorognom kellett, mert erősen sütött a nap. Lassan nyitottam ki a szemem. Körülöttem a börtön kapuja helyett ismerős tárgyak képe kezdett körvonalazódni. Felébredtem, a szobámban feküdtem az ágyamon. Álom volt az egész. Vagy mégsem?