Az utolsó szavak…
Damjanich János: „Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.”
Vécsey Károly: „Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.”
Török Ignác: „Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam.”
Schweidel József: „A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot.”
Poeltenberg Ernő: „Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide.”
Nagy-Sándor József: „De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben! alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett.”
Leiningen-Westerburg Károly: „A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját.”
Lázár Vilmos: „Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke, és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.”
Láhner György: „Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon! És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom!”
Knézich Károly: „Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.”
Kiss Ernő: „Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei, virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük.”
Dessewffy Arisztid: „Tegnap hősök kellettek, ma mártírok… Így parancsolja ezt hazám szolgálata.”
Aulich Lajos: „Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot.”
Már évek óta mindig itt gyűlünk össze emlékezni harcostársainkkal, barátainkkal. Most is – mint tavaly – a Nemzeti Érzelmű Motorosokkal (NÉM), a Gárda motorosokkal, a KHŐ-vel és néhány ÚMG-s bajtárssal együtt tisztelegtünk az aradi hősök emléke előtt. Szorosan összepréselődött embertömegnek kellene itt lennie évről évre, ahol a magyar emberek korra, nemre, vallásra, politikai nézetre (stb.) való tekintet nélkül együtt emlékeznek hőseikre. De nem, együtt NEM!
„…Egyik napon Tamás vagyunk,
másik napon Júdás vagyunk,
kakasszónál Péter vagyunk.
Átokverte, szerencsétlen
nagypéntekes nemzet vagyunk.…”
Valakik örülnek.
És még sokáig NEM! Szinte hallom: ÉN? VELED? SOHA! TE ILYEN-OLYAN… (Mindenkinek rábízom a fantáziájára.) Még a temetőben sem, őseink és hőseink kedvéért sem. Napi szinten folyik az egymástól való elhatárolódás, az árkok szélesítése, mélyítése.
„…Így lettünk országút népe,
idegen föld csavargója,
pásztortalan jószág-féle.
Tamással hitetlenkedő,
kakasszóra péterkedő,
júdáscsókkal kereskedő.
Soha-soha békességgel
Krisztus-Úrban szövetkező. …”
Valakik örülnek.
Nem, nem, soha! Bárcsak „abban” is ilyen következetesek és keménynyakúak lennénk. De mi csak saját eljelentéktelenítésünkben és saját megalázásunkban próbálunk meg nagyok lenni. Pedig ez az út csak egyfelé vezet…
„…Messzi nagy útak porából
bizony, köpönyeget veszünk.
S ebben a nagy köpönyegben,
sok-sok súlyos köpönyegben
bizony pajtás, mondom Néked:
rendre, rendre mind elveszünk. …”
De legalább,
valakik nagyon fognak örülni.
Ez és ehhez hasonló gondolatok járnak a fejemben szinte minden nemzeti ünnepen vagy nemzeti emléknapon. Persze vannak, akik annyira megalázták saját magukat, nemzetüket, hazájukat, hogy vállalhatatlanok Isten és ember előtt, de ez egy szűk kisebbség és nem az államalkotó nemzet millió és millió polgára. Ezek az emberek csak azért vannak, voltak és lesznek, hogy éket verjenek magyar és magyar közé, elválasszák a reménytelen helyzetben egymás felé nyúló kezeket, és tetteikkel, hazugságaikkal a soha el nem múló gyűlölet mérgét csöpögtessék az egyébként békés és jólelkű magyar emberekbe.
Valakik nagy örömére.
Az emlékünnep szépen szervezett, méltóságteljes és rövid volt. Az együtt emlékezők körbeállták az örökmécsest és úgy hallgatták Jeszenszky Sándor a NÉM elnökének megnyitóját. Utána egy ifjú hölgy szavalt egy verset, majd a következő szónok vette át a szót. Beszédében új megvilágításba került az esemény. Elmondta, hogy Haynauék Habsburg parancsra nem csak megalázták a kivégzésre előállítottakat, de meg is gyalázták a vértanúk holttesteit, ami még abban az időben sem volt mindennapos dolog. Beszélt arról a magyar átokról mely az elkövetkező évtizedekben sorra be is teljesült. A Habsburg-ház 13 tagja halt erőszakos- vagy hirtelen halált. Beszélt a több száz kivégzettről és megnyomorított magyar hazafiról, akikről egy kissé mintha elfeledkezett volna az utókor.
Az emlékezés végén a megjelent szervezetek katonai tiszteletadással elhelyezték koszorúikat az emlékműnél, és mécseseket gyújtottak.
Már feltűnt a következő emlékező csoport, diszkréten, a túloldalon meghúzódva, még véletlenül sem jöttek át ide, nehogy valaki azt higgye, hogy velünk vannak. Mert hát hova vezetne ez? Mert jelenleg mindenki csak arra figyel, hogy valakik mit gondolnak és mondanak róla. Lihegve és kiéhezve várja, mikor dicsérik már meg torz vicsorgással az arcukon. Ezért a dicséretért pedig mindenre képes. Saját vérét, fajtáját tapossa és köpködi, elhatárolódik és kirekeszt, hazudik és rágalmaz, de nem tudja magát rászánni, hogy megszorítsa honfitársa kezét, és a szemébe nézzen. Pedig talán akkor belátná, hogy a közös múlt, -gyász, a -dicsőség, az emlékezés, az ősök, és a hősök összetartanak minket, és nem szétválasztanak. Remény a reménytelenségben, hogy az ünnepi megemlékezésünk előtt egy gimnáziumi osztály – tanárostól – kért engedélyt, hogy egy tíz perces műsorral tiszteleghessenek az aradi mártírok előtt. Nem érdekelte őket, hogy kik vagyunk mit akarunk, teljesen természetesen jöttek oda és álltak közénk. A végén hálásan megköszönték a lehetőséget. Mi marasztaltuk volna őket, de – vidéki iskola lévén – siettek és nem tudtak maradni. Mégis talán ez lehetne a megnyugtató és szebb jövő. Ám de akkor,
VALAKIK NAGYON NEM ÖRÜLNÉNEK.
Versrészletek: WASS ALBERT: Nagypénteki sirató