Sokaknak talán semmit nem mond a fenti név, de minket, az MNG gárdistáit több szál is kötött Gyuri bácsihoz. Mert nekünk Gyuri bácsi volt a megőszült, idős honvéd ezredes.
Személyes kötődésünk nem másból adódott, mint abból a tényből, hogy Kispest 1956-os nemzetőr parancsnoka minden évben megtisztelt bennünket jelenlétével, amikor október 23-án a szabadságharc kitörésére emlékeztünk a Kispesti temetőben. Eljött tehát minden évben, mert nagyra értékelte, hogy fejet hajtunk az ő harcostársai előtt, akik a szabadságért adták életüket. Beszédet nem tartott, csak szerényen leült egy székre (egészségi állapota már nem tette lehetővé a hosszú ideig tartó állást), aztán amikor vége volt a megemlékezés hivatalos részének, életre szóló tanácsokkal látott el bennünket. Ezek a tanácsok most is a fülünkben csengenek. Nem egy kreált ’56-os volt, hanem egy élő legenda, egy valódi halálraítélt, egy hős. Mert azt tudni kell, hogy hősök az 1956-os harcok hevében születtek. Azok a hétköznapi emberek váltak hősökké, akik fegyvert fogva vették fel a harcot a kommunista horda ellen. Sokan meghaltak, sokukat a szabadságharc leverése után ítéltek halálra és végeztek ki, néhányuknak pedig megadatott, hogy az ítéletüket életfogytiglanra vagy néhány éves börtönbüntetésre változtatták. A hősök közül néhányan ma is köztünk élnek. Találkoztunk néhányukkal a temetésen.
A hőst nem szabad összetéveszteni az áldozattal. Áldozat sokkal több volt, mint hős. Áldozat volt a fegyvertelen civil, aki a harcok közben egy szándékos vagy véletlen golyótól életét vesztette és áldozat volt az is, aki nem harcolt, az életét mégis elvették a megtorlás éveiben lezajlott koncepciós perek. Áldozat volt, de semmiképpen nem hős. Hősök a fegyveres harcosok voltak, mint Gyuri bácsi.
A másik szál, amely összekötött, egy másik hős, Potyka bácsi személye volt. Legidősebb gárdistánk ugyanis épp Gyuri bácsinak köszönheti életét. A történet röviden a következő: a Határ útnál lévő harcállásponton egy nagy lövöldözés alakult ki a beáramló szovjet egységek feltartóztatása céljából. A harc hevében Potyka bácsi fejlövést kapott, vérző arccal feküdt egy bokor alján. Nem lehetett tudni, él-e vagy már meghalt. Gyuri bácsi egy lapos, kis négykerekű kocsit szerzett valahonnan, a lankadatlan fegyvertűzben a bokorhoz kúszott, valahogy felráncigálta rá bajtársát és kihúzta a tűzvonalból, ezzel megmentve életét. Az akkori cselekmény helyén ma egy kopjafa áll. Ugye, sokunk számára ismerős?
Talán leginkább akkor ismerhetjük meg Gyuri bácsit, ha a saját szavait olvashatjuk az ’56-os eseményekkel kapcsolatban. Csete Örs honlapján (1956.hu) a következő olvasható a „Halálraítéltek” fejezetben:
Koroly T. György
1928. november 1-én Budapesten született. A forradalom alatt katonatisztként a kispesti nemzetőrség parancsnoka. Ezért 1957 szeptemberében letartóztatták, a bíróság első fokon halálra, másod fokon tizenöt év börtönre ítélte. 1963-ban szabadult. Később gépjármű villamossági szerelőként, műszerészként dolgozott.
Az életrajz rövid, de sokkal lényegesebbek ennél Gyuri bácsi saját szavai az ’56-os eseményekről:
“A föloszlatási parancsot 23-án délben olvasták föl, az állt benne, hogy az a tököli alakulat, ahol én is szolgáltam, feloszlott. Úgyhogy már csak mi tisztek voltunk ott. Közben meg a rádióban hallgattuk, hogy hol betiltották a tüntetést, hol megengedték. Aztán mindenki hazament. Az volt a szokásom abban az időben, hogy ha hamarabb értem haza, elébe mentem a feleségemnek, aki a Traktorgyárban dolgozott. Most is elé mentem a gyárhoz. Jön ki, lelkesen. – Képzeld, – mondta – fölolvasták a Forradalmi Bizottság felhívását, meg elmentek tüntetni a Kossuth térre! – Jézusom – válaszoltam -, ebből még marha nagy baj lesz! – Ez volt az első reakcióm. (…)
27-én hallottam, hogy Forradalmi Bizottság fog alakulni a Tanácsházán. Elmentem, a Forradalmi Bizottság már ülésezett. A Mikófalvi, aki az elnök lett, az engem nagyon jól ismert. Még a 40-es évek közepén volt egy úgynevezett katolikus ifjúsági kör a Kisfaludy utcában, oda jártunk táncolni fiúk, lányok. Onnan ismertük egymást. – Te vagy, Gyuri? De jó, hogy jöttél! Na akkor beválasztunk a Forradalmi Bizottságba. Katonatiszt vagy? Te leszel a nemzetőrökért katonailag felelős. – Ott volt a Tanácsházán húsz fiú, puskákkal, géppisztolyokkal. Addig kapacitálták a legényeket is meg engem is, míg elvállaltam. Később földuzzadt a Nemzetőrség létszáma körülbelül kétszáz főre. Akkor megkezdtem a szervezést, századok, szakaszok, rajok. Az élelmezést a Magyar Gabi intézte, meg a Porubszky Pista. Fegyverért meg lőszerért én, meg a Nagy Feri – ő volt a helyettesem! – bementünk a főkapitányságra, ahol adtak egy írást. A Timót utcában kaptunk nyolcvan puskát és negyven géppisztolyt, de lőszert nem adtak hozzá. Azért valamennyi lőszerünk volt. Kértünk páncélöklöt is, de azt nem adtak. (…)
Fölébredt bennem egy szörnyű felelősségérzet. Hetvenezer ember lakott Kispesten akkor. Zömében kisemberek, akik a saját kezük munkájával építették föl a házacskájukat. Az életük munkája volt benne. Wekerlén fürdőszoba egy lakáshoz sem volt, lavórban mosakodtunk mindannyian. Ha most ott elkezdem a hősködést, az ellenállást, akkor az oroszok biztosan szétlövik az embereknek a házát. Ráadásul a vasutasoktól tudtuk, hogy micsoda őrült erő ez, és minden ellenállás hiábavaló lett volna. Így azt mondtam, amit a Görgey mondott: – A Paskievicsék vannak háromszázezren, mi vagyunk harmincezren. Sakk-matt. – S letette Világosnál a fegyvert. Én nem tettem le a fegyvert, hanem szétoszlattam a csoportot, hogy amíg van lőszerük, harcolhatnak. Addig is eltesznek egy – két ruszkit láb alól, aztán utána vége, így is, úgy is. Szóval, ez volt a logikája ezeknek a dolgoknak.”
Ilyen ember volt Gyuri bácsi.
Tanácsait megfogadjuk és földi életét befejezve utolsó útjára elkísértük, de ez nem jelent végső búcsút, hiszen gondolatban örökre velünk maradt.