A minden dicső, hősies, példamutató és magyar ellen összefogó „antik” harmatgyönge megnyilvánulása volt a Széll Kálmán téri bemutató. Maroknyi, talán húsz, emberszerű alakzat gyűlt össze egy furcsa helyzetű horogkeresztnek nevezett szvasztika alatt, ami mellett feltűnt a cigány (roma) „zászló”(???) is. Szép együttállás volt. A húsz fehérjehalmazt körbevette 50–60 rendőr (nem mintha valaki be akarta volna piszkítani velük a kezét). Bár tény, hogy szemben viszont a Betyársereg néhány tagja, és egyéb hazafiak álltak nem túl barátságos pillantásokkal méregetve a rendőr sorfal mögött tipródó szerencsétlen alakokat. A mai napon itt csak a gyenge verbális interakciók (oda-vissza kiabálás) jöhettek számításba. Valójában az is nagyon szánalmas és fölösleges volt. Ennyire elfogyott a pénz, vagy ennyire hideg volt, hogy csak ez a néhány nyomorult jött ki ide? Nem tudom. Mindenesetre mi nem szóltunk vissza (ránk nézve lett volna szégyen) hanem, mivel itt volt az idő, laza menetalakzatba állva elindultunk a Vérmező felé.
Szomorú napja volt ez a nemzetgyilkos, hazaáruló bandának. Hiszen eddig példátlan, pártokon, politikán felüli összefogással jött létre egy olyan megemlékezés, ami eddig a hazafias szervezetek különbözősége és ellentéte miatt nem jöhetett létre. A Vérmezőn a nemzeti ellenállás (talán egy-két kivétellel) összes tagja képviseltette magát. Ide kellett volna jönni az antifáknak, ha akartak volna valamit, de ők általában a kettős rendőrsorfal mögötti szájkarate hívei. Ez viszont részükről általában kimerül a vég nélküli és értelmetlen nácizásban, fasisztázásban. Észérvekre, értelmes beszélgetés kísérleteire nem is reagálnak, ilyenkor büszkén kihúzzák magukat és kijelentik: fasisztákkal nem állunk szóba! Hát ennyire telik, vagy még ennyire sem. Persze lehet, hogy már pénzért sem találnak embert, aki ide jöjjön. Viszont ezt azért nem hiszem, mert napjainkban soha nem látott, tág tere van a pénzért végzett hazaárulásnak és értelmetlen ordítozásnak, hazudozásnak.
Szót kell ejteni a rendőrség korrekt és szinte észrevehetetlen jelenlétéről. Tudomásom szerint ezen a helyen semmilyen intézkedésre, talán még igazoltatásra sem került sor. Erre valójában soha nincsen szükség. Itt általában katonai fegyelem és természetes béke uralkodik. Nem úgy a másik oldal „multikulti” gyűlöletseregében. Természetesen a „mozibusz” itt volt és rögzített mindent (jó szórakozást az elemzőknek), de diszkrét távolságból és ugyan ilyen távolságra tartózkodtak a járőrök is.
A Vérmezőn pedig egyre gyűltek az emlékezők. A megérkezett szervezetek a rájuk erőszakolt félkatonai jelzőhöz méltón alakzatban, fegyelmezetten sorakoztak fel egymás mellé, várva a kezdést. Az első sorokban a zászlók, utána a vezetők. Magyar (és nem csak magyarul beszélő) szívnek gyönyörű látvány. A Himnusszal kezdődött az ünnepélyes emlékezés. A műsor levezetője üdvözölte a megjelent szervezeteket és röviden beszélt arról, hogy mi hozott ide minket a mai napon. Ezek után a különböző alakulatok szónokai, vezetői mondták el rövid beszédeiket. Mindenki a hősöknek kijáró tisztelettel beszélt e nagyszerű helytállásról, a német és a magyar nemzeti gárda – szó szerint – halált megvető bátorságáról.
A világban – a most divatos nácizáson és antiszemitázáson túl – mindenhol tiszteletet és elismerést váltott ki ez a helytállás. A II. VH. második leghosszabb városostroma. Akár elismerik, akár nem, az 1000 éves védőpajzs, megint működött és utolsó töltényig, utolsó leheletéig védelmezte (pontosan, mint a Don-kanyarban, vagy a török-korban) a szabadságot, függetlenséget. Mikor nem volt tovább, választották inkább a hősi halált fegyverrel a kézben, mint a szégyenletes megadást. Ez az, amit a mai politikai selyemfiúk és libsi örömlányok képtelenek felfogni és megérteni. Ezért beszélnek róla megvetéssel és izzó gyűlölettel, pedig a 20. század hadtörténelmének egyik legnagyszerűbb, leghősiesebb helytállásáról van szó.
Ami utána jött? Arról mélyen hallgatnak. Hallgatnak a több tízezer kivégzett katonáról, a sok ezer lemészárolt polgári áldozatról, a sok ezer megbecstelenített gyereklányról és asszonyról, a lángszóróval élve elégetett és lánctalpakkal földbe tiport sok száz sebesült katonáról, a 3 napos szabadrablásról… és még hosszan sorolhatnám. Hallgat minden, kis- és nagypolitika, média, az értelmiségnek csúfolt, teljesen impotens, riadt nyulak csapata pedig példamutatóan, fülét, farkát behúzva igyekszik eliszkolni minden határozott állásfoglalás elől.
Maradt a maroknyi lenácizott, lenyilasozott, leantiszemitázott, de szívébe-lelkében gárda mozgalom weboldal hazafi, akik már sok mindent „beáldoztak”, de lehet, hogy ennél még nagyobb áldozatot kell majd hozni.
Itt vagyunk! Ennyien vagyunk! Emlékezzünk! Tisztelegjünk!
Hát, erről szóltak a beszédek. Külön kiemelném azonban a német veterán felszólalását, akit saját hazájában a demokrácia és a polkorrektség jegyében ezért a beszédéért (pedig csak a történelmi igazságot mondta) valószínűleg több év börtönnel sújtanának. Itt (még!) elmondhatta. A beszédek után hagyományosan megidézték, szólították a hősök és az áldozatok szellemét, katonákét, civilekét, a meggyalázott lányokét, asszonyokét. Mindegyik szólítás után felhangzott a VAGYUNK! kiáltás. Itt volt tehát mindenki. A legtisztább és legegyszerűbb katonai emlékművet állították, a földbe szúrt kereszten nyugvó rohamsisakot. Ezt a jelenlévő szervezetek megkoszorúzták, tisztelegve és emlékezve a hősökre és az áldozatokra. Az ünnepséget az Ébredj magyar és a Német himnusz zárta.