Esős, novemberi estén gyülekeztünk a főbejárat előtt. Este 6 órakor már nem sokan voltak a temetőben. A sötét, kietlen temetői utakon is elég sokat kell menni, még autóval is, hogy megtaláljuk a hatalmas székely kapu mögötti sírmezőt. A kapu előtt alakzatba álltunk, körénk pedig pártolóink, és a többi emlékező.
A Himnusz eléneklésével kezdődött megemlékezésünk, majd Szalay Róbert történész beszélt az elmúlt húsz év 56-ot érintő történelem hamisításairól. Ináncsi József, az MNG Országos Vezetője pedig kiemelte, hogy előbb vagy utóbb nekünk kell átvenni a harcban azt a szerepet, amit 56 éve az itt eltemetett áldozatok vállaltak. Még akkor is, ha jó eséllyel mi is ide, vagy egy ehhez hasonló kietlen helyre kerülünk. Mert nem adhatjuk fel soha! Potyka bácsi a szokásos hévvel és lendülettel beszélt az áldozatokról és a végén elmondott egy saját maga költötte imádságot, mely olyan szívfájdítóan megható és szép volt, hogy sokan megkönnyezték.
Íme, az imádság:
Teremtő Úristen, Te, aki benne vagy a mennyben, földben, hegyekben és az emberekben, aki egymagadban múlt vagy, jelen vagy, jövendő vagy, víz vagy, örök létezés vagy, aki miérettünk és megáldott földedért törölted le a Kárpátok táblájáról roppant tenyereddel a szarmatákat, keltákat, avarokat, szlávokat és germánokat, végső ínségünkbe kérünk, hogy segíts meg minket!
Segíts vissza minket önmagunkhoz, hogy emberek lehessünk! Segíts, hogy nyíljon ki bennünk az emberség, mint a virág, hogy pompázó szélben imádkozó emberkert legyen újra Magyarország! Mert látod Úristen, valahányszor kimondom azt a szót, hogy Magyarország, mindannyiszor eszembe jut az Édesanyám, aki fiakat és leányokat adott Neked. Mert látod, nagyon szenved ez az ország, nagyon szenved a mi Édesanyánk, Magyarország.
Mi most nagyon sírunk, nagyon-nagyon pusztulunk és félünk a félelem ezer félelmével, hogy elveszünk az EU. és az IMF. karmaiban. Mert látod Úristen, hogy a halál ott ólálkodik már vizeink mélyében, hegyeink gerincén és gyermekeink megriadt szemében.
Pusztulunk, veszünk, elveszít bennünket a jóság. Pedig erre a jóságra Te tanítottál minket. Te vezettél a jóság felé, Te mondtad nekünk, hogy szeressük urainkat, szomszédainkat, s adjunk örök szállást a tekergőknek, a hontalanoknak. Íme, ezek most mind-mind ellenünk törnek. Követelik hegyeinket, vizeinket, pusztáinkat, kenyerünket és gyermekeinket. Uraink megtagadtak minket, vendégeink fojtogatnak minket és hiába sírunk, hiába sóhajtozunk, nem dőlnek rájuk a hegyek és a vizek sem nyúlnak ki érettük a medreikből.
Kótya-vetyére került itt a hit, a jóság, az emberség. Piacainkon, tereinken a befogadottak ágálnak a jóság jogán. Elveszünk bizony mind, ha nem segítesz minket!
Csókjaink olyan meddők, terméketlenek asszonyaink száján, mint a szélbe szórt búza, vagy a jégcsap a tüzes vasdarabon. Te tudod Úristen, hogy mire szántál minket. Életet adsz, halált adsz – mert mi már nem tudunk se élni, se halni csak szenvedni tudunk, iszonyú állati szenvedéssel.
Vagy életet adj, vagy halált adj!
Ha halálra szántál, csak annyi erőt adj még a halál előtt, hogy csak egyszer, egyetlen egyszer foghassuk meg egymás kezét a fél világot lángba borító kézfogással! Azután megnyugszunk rendelkezésedben. Visszaadjuk Neked szép földünket, Édesanyánkat. Magyarországot. De csak is Neked Úristen.
Ha életet adsz, álld meg és védd meg a magyar népet és drága hazánkat! Ments meg uram minket az örök haláltól, földrengéstől, villámcsapástól, éhínségtől, az európai szabadkőműves uniótól és az IMF-től!
Ámen.
A Szózat és a Székely Himnusz eléneklése zárta emlékezésünket. Ezek után minden gárdista és megemlékező mécsest gyújtott, és a sírmezőn letette egy-egy fejfa mellé, főhajtással tisztelegve megkínzott, kivégzett és a hősi halált halt magyar emberek emléke előtt. Messziről, a sűrű sötétben felvillanó sok kis fénypont emlékeztetett minket feladatunkra. Őrizni, és folyamatosan gyújtani azt a fényt mely – még ha kicsi is, de ég – jelzi, hogy a mindent elborító sötétségben is él még a magyar szív, lélek. Mely nem felejti elődei hősi áldozatát, küzdelmeit. Kicsi, de kiolthatatlan fénnyel jelzi a nagyvilágnak, voltunk, vagyunk, leszünk!
Hódos László
MNG. Sajtószolgálat