1944–45 telén, a Budai Várba visszaszorult – magyar részről Hindy Iván, német részről Karl Pfeffer-Wildenbruch által vezetett – védősereg felélte élelmiszer-, és lőszertartalékait, utánpótlásvonalaikat már régen elvágták, a Budapest felmentésére tett német kísérletek kudarcba fulladtak. Pfeffer-Wildenbruch ekkor, február 11-én szánta el magát a kitörésre.
A kitörő védőseregből mindössze 600–700-an jutottak át az ostromgyűrűn. A többiek hősi halált haltak vagy fogságba estek. Budapest elesett. A győztes szovjet horda vadállati kegyetlenséggel, tömegesen erőszakolt meg szinte még gyerekeket, asszonyokat. A Vörös Hadsereg vezetői, ezek után –régi szokásukhoz híven – három napos szabadrablást engedélyeztek a fáradt harcosoknak. Ezek pedig, kellő alapossággal és módszeresen fosztották ki az ostrom alatt elgyötört, védtelen lakosságot. Aki ellenálli merészelt akár egy szóval, is a helyszínen lemészárolták. A hadikórházakban a járóképtelen sebesülteket brutális kegyetlenséggel gyilkolták le. A negyven évig tartó „felszabadítás” megérkezett.
A Magyar Nemzeti Gárda is méltó módon emlékezett erre az eseményre, katonáink bátor, hősies küzdelmére. Mint minden évben, egy, – főleg a budapesti századból összetevődő – gárdaegység most is részt vett a Kitörés túrán, aminek embert próbáló hegyi menete febr. 11-én, este hatkor kezdődött.
Gárdistáink alakzatban vonultak ki a Várból, a városból, majd a hegyi utakon, kisebb csoportokban küzdötték le a hegyeket, a vállalt távot, miközben mécsest, virágot helyeztek el az útba eső katonasíroknál.
Vasárnap a MNG a hegyvidéki Turulnál tartott megemlékezést, s helyezett el koszorút, elesett honvédeink emlékére. Megannyi rendőri vegzálás, tiltás, hatóságokkal való küzdelem, bírósági tárgyalás után most azért is katonásan, alakzatba fejlődve vonult a gárdaegység a szoborhoz. Jogunk van hozzá, mert megszenvedtünk és megharcoltunk érte, minden értelemben!
Kitartásunkkal, következetességünkkel, vezényszavainkkal, harsány köszöntésünkkel, Ináncsi József országos vezetőnk beszédével méltó módon tisztelegtünk, az életüket a Hazáért áldozó honvédeink előtt. Koszorút helyeztünk a szobor talapzatához, katonai tiszteletadással. Utána pedig a megjelent közönség helyezte el virágait és gyújtott mécseseket. Szép és megható jelenet volt, mikor egy bottal járó idős asszony a síkos, csúszós talaj ellenére odament (a koszorúzás és a mécses gyújtás alatt is feszes vigyázban álló) az Országos Vezető bajtárshoz és könnyes szemmel köszönte meg emlékezésünket, Isten áldását kérve a Gárdára.
Soha nem tapasztalt sajtóérdeklődés vette körül a rendezvényt. Nagy számban jelentek meg „nívós” tv-társaságok. Talán ennek köszönhető, hogy hosszú idő óta a közszolgálati televízió, a HÍR tv és az ECHO tv híradója is beszámolt a Magyar Nemzeti Gárda lélekemelő szerepléséről. Üde színfoltként hatott, hogy még a „méltán népszerű” ATV is, esti híradásában, aránylag korrekten, – a szokásos nácizás és fasisztázás nélkül – számolt be az eseményről.
Vass István
gárdista
Mindeközben Szegeden, a helyi adottságokhoz és időjáráshoz igazodva, a Csongrád megyei egységünk is megemlékezett hőseinkről.