A fenti kifejezés némi magyarázatra szorul. Lehet, hogy jól hangzik, viszont semmi értelme. Decemberben, Dunaújvárosban követtünk el így, a helyi rendőrségi szakember szerint egy alattomos bűntettet. Mégpedig, a Jobbik által felállított keresztnél meggyújtottuk az adventi negyedik gyertyát jelképező mécseseinket. Ezek után a helyi rendőrség megjelent és a szokásos pótcselekvés (15-20 fő igazoltatása) után kinyilatkoztatta megmásíthatatlan döntését. Súlyos szabálysértést követtünk el. Röviden, adventi mécseseket gyújtogattunk, nagy számban, erősen „militáns jelleggel”. Szegények! Ennyire szokatlan nekik, hogy az állampolgárok (ezek lennénk mi) nem ordítozva, lökdösődve, káromkodva jelennek meg egy helyszínen, hanem méltósággal, fegyelemmel teszik a dolgukat. Ezek után mi valószínűleg mindent „militáns jelleggel” fogunk végezni. „Militáns jelleggel” töltjük a zsákokat az árvíznél, mentjük az embert és a vagyont egyéb katasztrófáknál, visszük az adományokat szerte az országban és osztjuk az ételt a rászorultaknak. Márpedig mi lehet nagyobb bűn a forradalom után a működő demokráciában és a nemzeti összefogásban, mint a „militáns jelleg”, amiről ugyan senki nem tudja mit takar, de rendkívül félelemkeltő. Ez viszont bőven elég velünk kapcsolatban. Nos, röviden ennyi a magyarázata a fenti címnek.
Délután negyed négy körül érkeztünk a Corvin Áruház elé. Már hosszú, csaknem sarokig érő tömött sor állt a Krisnás ételosztó kocsi előtt. A menü valamilyen zöldségleves. Ez pusztán adatközlés és nem bírálat. Ilyen időkben, ha valaki „csak” meleg teát és egy szelet kenyeret tud adni az éhezőknek, azon is Isten áldása van. Nálunk viszont forró, sűrű, magyar gulyás van (legalább 200 adag és forró tea). Tehát mi is beálltunk a parkolóba és megkezdtük az osztást.
Nem kellett sokáig várni, a hosszú tömött sor harmada egyből átállt hozzánk. Hiába az éhség nagyúr, senki nem félt a „militáns jellegtől”. Maradtak még jócskán a Krisnás kocsi előtt is. Viszont egy idő múlva láthatóan többen jöttek hozzánk, amiben reméltük, nem csak a Krisnás ételek fogyása, hanem a gulyás minősége is szerepet játszott. Persze mi gondoskodtunk a kultúráról is, mert az adagok mellé a Barikád újság egy-egy régebbi példányát is adtuk. Reménykedve, hogy némely személyek nem magyaráznak bele majd semmilyen „jelleget”.
A vélemények egyöntetűek és dicsérők voltak. Volt, aki kétszer állt sorba, nem szóltunk rá, jutott mindenkinek. Közben egy öttagú angolul beszélő társaságnak magyarázgattam el (nagyon szegényes angollal), hogy kik vagyunk, és mit csinálunk, igen elcsodálkoztak. Nem ezt hallották rólunk. Nekem már az is furcsa volt, hogy egyáltalán tudnak rólunk. Gondolom csupa jót és szépet.
Nem kevés, (hogy is mondjam polkorrekten?) kisebbségi állampolgár is volt a sorban. Jellemzően ők köszönték meg legszebben a rájuk jellemző bőbeszédűséggel. Hozzátartozik, hogy a környéken egyetlen kisebbségi fajvédő sem volt, tehát teljesen normális, emberi hangnemben beszélhettem velük. Ez talán egy másik írás tárgya lesz majd. Előzetesen csak annyit, és ez nem új keletű bölcsesség. Az éhezésben és hidegben nincs kisebbség, nincs bőrszín, nincs politika. Illetve, sajnos politika már van.
A mi „militáns” hölgyeink ügyesen és gyorsan mindenki megelégedésére dolgoztak. A 200 adagot majd háromnegyed óra alatt kiosztották. Az országos vezető a poharakat, a budapesti vezető a teát osztotta. Többen kenyeret szeleteltek és osztogatták. A végén két zsák egész kenyeret osztottunk szét. Elvitték szállóra, otthonra, barátoknak, rokonoknak. Ezeket az embereket nem csak a nincstelenség jellemzi, hanem a hihetetlen szociális érzék (csúnya szó, de sok minden benne van). Szó sem volt arról, hogy maguknak spájzolnak. Ezt az összetartást és a másikról való gondoskodást valószínűleg csak a nyomorban és nincstelenségben lehet megtanulni. A jólétben elfeledkezünk mindenről, ami emberré tesz.
Külön vendégek nem jöttek, (a személyik már mocorogtak a mellényzsebben) pedig vártuk őket. Félre is tettünk nekik. Persze úgyse fogadták volna el, de hát a gesztus, biztos jól esett volna. Az étel és a tea elfogyott, lassan elfogytak az emberek is. Elpakoltunk magunk után. Egy „militáns” csoportképre összeálltunk és megfogadtuk, hogy lehetőségeink és tehetségünk szerint még visszatérünk.